- Remus, kérlek! – könyörgött szenvedve a lány

- Nem, Ruby! – mondta lemondóan a fiú.

- De miért nem?

- Túl kockázatos.

- Mitől lenne?

- Én veszélyes lehetek rád nézve…

- Igen, egy hónapban egyetlen egyszer, egyetlen éjszakára…

- Kérlek, ne gyötörj! – mondta elfúló hangon a fiú, és elfordította a fejét, hogy ne kelljen a lány bűntudatot keltő szemeibe néznie.

- Ez miért gyötrés? – Ruby egyáltalán nem értette meg a másik gondolatmenetét.

- Nekem már az is elég nagy gyötrelem volt, amikor megtudtad.

- Miért? Mitől féltél?

- Hogy megundorodsz tőlem. Hogy meggyűlölsz. Hogy többet szóba sem állsz velem…

- Ugyan! Ne butáskodj! – ölelte át a lány kedvesen, a homlokát pedig a fiú vállának támasztotta.

- Kérlek, hagyj! – tolta el magától a másik. - Megígértem magamnak, hogy ilyen nem lesz, mert… mert egy szörny vagyok.

- Nem vagy az! – pirított rá a lány a szemébe nézve.

- Akkor is! Ígéretet tettem magamnak, és nem szegem meg! – mondta a fiú, bár inkább magával vitatkozott, mint a lánnyal.

- Még értem sem? – kérdezte a lány kétségbe esve.

Ez volt az a pillanat, amikor a fiú lehajtotta a fejét, és végleg eltöltötte szívét a szomorúság. Nem tudott mit felelni. Ha nem lenne mindez, akkor valószínűleg már régóta boldogan élnének Rubyval és nem kéne magával harcolnia az érzelmei ellen. Legszívesebben azt mondta volna: „Érted felhagynék az elveimmel.”, de nem tehette, nem akarta veszélybe sodorni a lányt. Ezért szomorúan, elhaló hangon csak ennyit tudott kinyögni:

- Sajnálom…

- Akkor… nem is szeretsz? – kérdezte Ruby megrökönyödve, könnyeivel küszködve. Szíve elszorult, alig kapott levegőt, és már előre félte a választ.

- Csak téged szeretlek – mondta a fiú, és, bár nem nézett a lányra, Ruby tudta, hogy mindez őszinte vallomás volt.

- De Remus, ne butáskodj! Te szeretsz engem, én szeretlek téged, minden megvan! Én elfogadlak téged olyannak, amilyen vagy, és egyáltalán nem zavar, hogy vérfarkas vagy. Ez nem számít, hidd el! – mondta fennhangon a lány, és most már végkép nem értette, hogy mi baja a másiknak.

- De akkor is… - mondta Remus, és kisétált a magányos teremből, amelyben eddig álltak.

- Remus, várj! – kapott a keze után Ruby. – Mondani akarok neked valamit!

- Mondd nyugodtan – nézett rá egy szomorkás félmosollyal pár másodpercnyi hallgatás után. A lány mindig kihozta belőle a legjobbat, és hiába volt most ramatyul, képes volt egy halovány mosolyt az arcára csalni, mindössze az, hogy a másik szemeibe nézett.

- Én keresztülszelném a sivatagot, csak hogy veled legyek, és egy millió mérföld nem nagy távolság, elmennék bárhová, hogy megnyerjem a szívedet. De úton, bárhová is vezet, szükségem van valamire. Amikor rád nézek, elvesztem a józan eszem, te vagy minden, amit eddig még nem találtam meg. Biztos, hogy egy angyal rám nézett, és, egy kis szerencsével, egyszer az enyém leszel. Mert hinni akarok mindenben, amivé mi válhatunk. Elkapnálak, ha zuhannál, és megígérem, ez lenne a legnagyobb szerelem, ha megadnád, amire szükségem van…

Remus felismerte a szám szövegét, és a refrént folytatta, Ruby pedig nagyra nyílt szemekkel bámult rá.

- Szükségem van a szerelmedre, a dologra, ami éltet, a dologra, amitől lélegzem, a dologra, amitől többnek érzem magam. Szükségem van rád, hogy egy jobb utat mutass nekem, és úgy hiszem, sosem gondoltad volna, hogy ilyet mondok neked egyszer, de szükségem van a szerelmedre.

Az utolsó sort együtt mondták, kéz a kézben:
- Keresztülszelném a sivatagot, keresztülszelném a sivatagot, csupán hogy veled legyek.

Remusban megtört minden ellenállás. Elnézte a lányt, aki mindent megtett érte, akire bármikor számíthatott, és akit annyira szeretett. Nagyon bántotta, hogy nem lehet a lánnyal, de ez a néhány mondtad felszakította benne a gátakat, és többé nem tudott nemet mondani. Magához szorította Rubyt, és élete végéig szerette volna ölelni.

Ruby tágra nyílt szemekkel csodálkozott eleinte, hogy Remus folytatja, mindazonáltal örömmel töltötte el, hogy végre valaminek hatása volt a másikra. Végre nem kell szenvednie a másik hiányától, és ez a pár szó tudatta vele, hogy itt véget ért valami, ugyanakkor elkezdődött más: egy közös élet, amelynek minden percét meg fogják osztani egymással. Kimondhatatlanul boldog volt szerelme karjaiban. Belenézett Remus barna szemeibe, melyek csillogva tekintettek az övéibe. Az arcuk között egyre csökkent egy távolság, hogy egy gyengéd csókot leheljenek a másik ajkára, s ezzel pecsételjék sorsukat: szerelmük soha nem ér véget.