Manófejek

A nap már kis híján lehanyatlott, a felhők alja narancs színben pompázott, és kellemes, hűvös szellő simogatta a Grimmauld téren sétáló féri arcát. A környék kihalt volt, nem járt arra egy teremtett lélek sem, mindössze ő, a hóhér. Orion Black hívatta, azt mondta, szüksége van a szolgálataira, ugyanis öreg manójuk, Lenaky már öreg ahhoz, hogy a rabjuk legyen. Ez a Blackeknél egyet jelentett… Lassan kopogtatott az ajtón, majd az kitárult előtte.

Ugyanekkor egy rémült kisfiú nyargalt fel az emeletre, és eszeveszett gyorsasággal próbált elbújni egy szekrényben, ám az anyja előtt nem maradt titok a holléte. Kirángatta őt rejtekéből, és vonszolni kezdte lefelé, az előcsarnokukba, ahol már ott állt a feketeruhás, izmos alak, kezében egy bárdot tartva. A kisfiú rettegett, és egyetlen porcikája sem kívánta végignézni azt, ami ezután következett. Remegett, és könyörgött, hogy elmehessen, de a szülei hajthatatlanok voltak.

- Egy Black legyen merész, és vegyen részt minden rendezvényen!

Regulus nem értette, hogy miért van szükség erre, és miért számít rendezvénynek az, hogy lefejezik kiöregedett házimanójukat. Sajnálta Lenaky kölykét, Siport, aki maga sem volt már fiatal, de mégis csak a gyereke… A fiúcska próbálta arra fogni félelmét, hogy emberszerető, de meg kellett állapítania, hogy a manó nem ember. Nem akarta, hogy gyengének tűnjön, viszont félt, úgy, ahogyan egy hétéves kisgyermek félhet, ha tudja, szembesülni fog a halállal.

Jelen volt az egész család, ami ugyan mindössze négy főt takart, de a rituálé szerint az egész úri família jelenlétében kell megszakítani a szolga életét. A hóhér felemelte bárdját a magasba, és lesújtani készült vele. Regulus lehunyta a szemét, és befogta a fülét is, ám az apja megálljt parancsolt a baltásnak, majd ráparancsolt fiára, hogy a kezeit maga mellett tartsa, a szemét pedig nyissa ki. Engedelmeskedett. Nem tudott mást tenni, hiszen szülei haragjától is ugyanúgy rettegett, mint az elkövetkező látványtól. Ekkor mellé lépett bátyja, Sirius, és öccse vállára tette egyik kezét, jelezve, hogy nincs egyedül.

Regulus felpillantott rá, és látta, hogy ő is remeg egy kissé, de próbált helytállni. Mikor a bárd megindult, a kisfiú gyorsan odabújt testvéréhez, aki átölelte őt. Aztán egy nagy pukkanás, és egy élettelen, fejetlen test zuhant a földre. Ezzel egyszerre Sirius keze megremegett, Regulus pedig elfordította fejét, és megfogadta, hogy ő soha nem lesz olyan kegyetlen, mint a szülei. Sem a gyerekekkel, sem pedig a házimanókkal.     

Másnap reggel nem tudott lemenni az étkezőbe, a szíve nem vitte rá. Nem bírt elhaladni a megannyi élettelen manófej mellett. Csak feküdt az ágyán, és gondolkodott.

„Miért kell ezt csinálnunk? Talán Sipornak is ez lesz a sorsa? Tehetek valamit érte?”

A megannyi kérdésre egyetlen választ sem talált. Egész nap a szobájában gubbasztott, és az előző napon merengett. Éjszaka aztán kopogtatott valaki az ajtaján.

- Szabad!

A szobába egy fekete hajú, kilenc év körüli fiú lépett be, Regulus bátyja. Kezében egy tálcát tartott, amelyen két szelet pirítós, egy főtt tojás, és egy tányér krumplipüré.

- Gondoltam, éhes lehetsz…

- Igen, köszönöm. – erőltetett egy halovány mosolyt az arcára, majd elvette az ételt testvérétől, de nem látott hozzá, hanem letette maga mellé, az ágyra.

Egy darabig csak nézték egymást, aztán az idősebbik szólalt meg.

- Nem bujkálhatsz örökké. Szembe kell nézned a manófejekkel, és a ténnyel, hogy ilyen családba születtél. Barbárok közé.

A kisgyerek elgondolkozott a hallottakon, aztán felemelte tekintetét, és Sirius szemeibe nézett. Látta bennük, hogy ő sem áll a helyzet magaslatán, de mégis rajta próbál segíteni.

- Te nem vagy barbár, és én sem.

- Nem, mi nem vagyunk azok. Reg, meg kell tanulnod, hogy soha ne a családja után ítéld meg az embert! Na, gyere, nézd meg az új trófeát! – mosolyodott el keserűen a fiú, majd kézen fogta kisöccsét, és levonszolta a folyosóra, ahol a sok-sok régi fej mellett már egy új is díszelgett. Regulus már nem félt, csak sajnálta ezeket a teremtményeket.