Egy sötét éjszakán Lily nem tudott elaludni, egyfolytában azzal az émelygető érzéssel viaskodott, ami már majdnem két éve minden nap előveszi. Ismét megforgatta szemeit, és megrázta vörös loboncát, ezzel is jelezve, hogy az egész helyzetet abszurdnak érzi. Lesétált a klubhelységbe, amely üresen állt, ami nem is csoda, tekintve, hogy az óra immár hajnali fél négyet mutatott. A lány lehuppant egy fotelbe, és elővette a bájitaltan jegyzeteit, de nem  sokáig tudott elmerülni benne, mert ekkor egy másik érzés kerítette hatalmába.

Eszébe jutottak gyermek korának azon részei, mikor még elválaszthatatlan barátok voltak Perselus Pitonnal, aki hozzá hasonlóan mágikus képességek birtoklója, és remek érzéke van a bájitalokhoz. Pontosan ezért tette le a füzetét. Nem akarta újból átélni a fájdalmat, amit akkor érzett, mikor a fiú egyszerűen lesárvézűzte… Így, olvasmány híján visszatért gyomrába az émelygés, és az agyába is befurakodtak azok a képek, melyek már két éve egyre csak sokasodnak, és sokasodnak, soha nem fogynak majd el számára.

Nem egyszer eljátszott a gondolattal, hogy ennek véget fog vetni, de mindannyiszor elvetette a képzetet, mert tudta, ez csak egy módon volna lehetséges. Ez a kivitelezési módszer azonban egy felől kellemes bizsergéssel ajándékozta volna meg őt, másrészt viszont kellemetlenné tehette volna az életét. Nem tagadta egy percig sem, hogy nem érez így, viszont ezt nem osztotta meg senkivel. A látszat megmaradt olyannak, amilyennek kezdődött, még ötödéves korukban.

Mikor a lány éppen visszaemlékezésbe felejtkezett volna, valakinek a trappolása hallatszott a hálótermek lépcsője felől. Lily nem igazán foglalkozott a dologgal, nem zavarta, ha megjelenik egy-egy elsős, hiszen megszólítani se merik, nem még bosszantani…

Azonban nem egy elsős érkezett a klubhelység otthonos falai közé, hanem egy hetedéves fiú, nevezetesen James Potter. Mikor a két éjszakai bagoly felfedezte a másikat, igyekeztek elrejteni zavarukat, vagy éppen hiányos öltözetüket.

- Szia Lily!

- Jó reggelt…

- Hogy-hogy ilyenkor itt vagy?

- Nem tudtam aludni. És te?

- Én se tudtam – ült le a lánnyal szemben egy kanapén. A beszélgetés szünetelt, James nem folytatta, pedig a lány nem gondolta volna, hogy elszalasztja a lehetőséget egy randikérésre. Mikor ezen a téren észlelt érdekességek magyarázatán tanakodott, felemelte pillantását, és ránézett a fiúra, aki csodák csodájára tenyerébe temette arcát, és nem törődött semmivel.

- James, valami baj van? – kérdezte Lily, majd gondolkozás nélkül átült osztálytársa mellé, és szép lassan a vállára helyezte kezét.

- Nem, semmi baj – pillantott fel a fiú, és keserű mosollyal arcán szemügyre vette a rászegeződő szempárt. – Szép vagy. Sajnálom, hogy van valami, ami gátat szab kettőnk kapcsolatának, de elfogadom.

- Én… - A lány nem tudta, mit mondjon, de a tudata elveszett valahol a szíve mélyén, mint a vérfarkasoknak szokott holdtöltekor. Érezte, hogy már nem tud parancsolni az érzéseinek. – Szeretlek. Azóta, hogy először hívtál randira.

A kijelentés sokk-ként érte James Pottert, szeme elkerekedett, és a szája is nyitva maradt.

- Akkor miért utasítottál el?

- Én… szóval… Elmegyek veled randizni, akár most rögtön!

- Lily, miért – utasítottál – el? – kérdezte a fiú szépen, tagoltan.

- Tudod, mikor először hívtál el, eszembe jutott valami, amiért nem mondtam neked rögtön igent, mint ahogyan tettem volna, ha nem jut eszembe az a valami… Hülyén hangzik, igen. Szóval, aztán nem egyszer megtettem ugyanezt, mert nem akartam, hogy ha netán összejönnénk, kitudódjon ez a valami. Közben próbáltam magam meggyőzni, hogy csak egy vonzerő áldozata lettem, kinövöm, blablabla… Nem egyszer mondogattam magamban: Szerelem? Kegyelem! De a szerelem nem kegyelmezett, de nem ám! Réges-rég összejöttem volna veled, ha nincs az a valami… De talán már nem lesz olyan vészes, elvégre már nagyobbak vagyunk, és nem olyan fontos, és nem kell, hogy mások is tudjanak róla.