1978. június 22.

Kedves Lily,

Nem szeretném elárulni a nevemet, de biztos tudod, hogy ki vagyok. Nehezen vettem rá magam az írásra, de annyira hiányzol nekem máris, hogy nem tudom mással pótolni az űrt, amit magad után hagytál, mikor elsétáltál mellettem a King’s Cross pályaudvaron.

Éppen az első roxfortos évünkön merengtem. Azon, amikor összetalálkoztunk a második emeleti folyosón, és véletlenül fellöktelek. Te egy nagy halom könyvet cipeltél, és én éppen a hetedéves mardekárosok elől menekültem. Nem láttam, hogy jössz, és teljes sebességgel neked rohantam. A könyvek szerte-szét szóródtak. Annyira dühös lettél, hogy azt sem engedted, hogy összeszedjem neked. Nagyon sok gorombaságot vágtál a fejemhez. Rá is szolgáltam, tudtam már akkor is, de inkább csipkelődtem.

Tudod, amikor ott találkoztunk, akkor már nem csak néztem rád, mint azelőtt, hanem láttalak is. Megláttalak. Sötétvörös hajad dús hullámokban omlott a válladra, smaragdzöld szemeid csak úgy csillogtak, az egyébként hófehér, makulátlan bőröd kipirult a dühtől. Szebb voltál, mint amilyen szép lányt valaha is el tudtam volna képzelni.

És nem csak hallgattam, amit mondtál, hanem hallottam is. Tudod, ha engem bárki szid, a mondanivalója nem jut el a tudatomig, ez akkoriban sem volt másképp. Viszont amikor Te veszekedtél velem… Figyeltem, hallgattam, hogy mit mondasz, és az a legfurcsább, hogy ott és akkor életemben először elismertem, hogy igazad van.
Megérdemeltem, amit a fejemhez vágtál.

Ez az érzés, hogy rajtam kívül másnak is lehet igaza, ez tetszett nekem. Ha másról lett volna szó, biztos inkább idegesített volna, de mivel rólad volt szó, nagyon tetszett. Ezért mindig ügyeskedtem, hogy valamivel felbosszanthassalak, Te pedig jól megmondd nekem a magadét.

Most már belátom, hogy ez egyáltalán nem volt szép dolog, úgyhogy ezúton szeretnék bocsánatot kérni Tőled a sok bosszúságért. De akkoriban még csak egy buta kisfiú voltam, aki odáig volt a világ legszebb kislányáért.

Biztos emlékszel még, mennyi butaságot csináltam, csak hogy jól kioszthass. Amikor elrontottam a bájitalod. Vagy kicseréltem a házi dolgozatod egy rosszabb minőségűre. Vagy amikor az ebédlőben leöntöttelek egy kancsó töklével.

Annyit, de annyit kellett veszekedned velem, de nekem olyan jól esett látnom, ahogy kipirul az arcod, olyan jó volt hallani a hangod!

Furcsa így visszaemlékezni az akkori önmagamra. Minden más volt még akkor. Sok minden történt azóta, talán túl sok minden.

Minden megváltozott azóta, de két dolog állandó maradt. Az egyik a lesújtó véleményed rólam, amit igaz, csak magamnak köszönhetek, bár remélem, hogy a levelem némi magyarázatot nyújt, és talán hajlandó leszel átgondolni a dolgokat még egyszer.

A másik: én még mindig ugyanúgy csodállak, mint akkor. Még mindig ugyanolyan jóleső és egyben borzalmas élmény rád gondolnom. Jól eső, hogy egy olyan angyal lebeghet csukott szemeim előtt, mint amilyen Te vagy, és borzalmas, mert tudom, hogy nem az enyém az angyal.

Tudom,azt hiszed, ez csak egy rövid állapot, egy futó agyrém. Vagy hogy egyszerűen azt hiszed, nem tetszik nekem, hogy van egy lány,akit nem tudok meghódítani.

Pedig ez most tényleg, igazán… Még ha nem is hiszed…

 További kellemes nyarat kívánok!

U.i.: Nagyon szeretlek!