|
Harmadik fejezet ¤ A pályaudvar
Ruby 2008.06.30. 19:49
A dupla-trió megérkezik Angliába, de számukra a nyár nem csak szórakozásból áll: meg kell tanulniuk angolul. Végül elérkezik a várva várt nap: indulnak a Roxfortba! Iskolaváltás, érthető, hogy szoronganak és aggódnak egy kicsit... És feltűnik egy bizonyos személy is...
Siriustámadás
III. fejezet ~ A pályaudvar
Mikor a gép zajosan földet ért, még nem engedték ki az utasokat, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag. Többen már pánikba is estek, egy kislány el is ájult, ugyanis klausztrofóbiája volt. A dupla-trió nem érezte magát különösebben feszélyezve, hiszen sejtették, hogy semmi probléma nem adódhat egy kis késésből. Vígan elbeszélgettek, és nem törődtek semmi külső hatással, egészen míg Emilyre nem tévedt egyikük pillantása. Bonnie érdeklődve érintette meg lány vállát, aki eddig nyugtalanul ült az ablak mellett, és kissé reszketett.
- Mi a baj, Emily? – kérdezte.
- Rossz előérzetem van, és nem szeretem, ha be vagyok zárva…
Erre már mindannyian odafigyeltek, és épp mikor készültek elmondani neki, hogy semmi baj nem lesz, figyelje csak meg, odalépett hozzájuk egy igazán jóképű fiú.
- Sziasztok! A nevem Robert, láttalak benneteket út közben, szimpatikusak vagytok, és mivel még van egy kis időm, úgy gondoltam, idejövök. – mondta angolul, és olyan gyorsan, hogy mind a hét lánynak elakadt a lélegzete. Egy ideig csendesen néztek rá, majd mikor látták, hogy a jövevény mocorogni kezd, gyorsan egymáshoz fordultak.
- Mit mondott? – kérdezte Suzy.
- Nem tudom, semmit nem értettem belőle… - csóválta a fejét Ruby.
- Én csak annyit, hogy Robertnek hívják. – tájékoztatta a többieket Natalye.
- Van valami baj? – kérdezte a Robert nevű helyes hímnemű egyed.
- Dorothy! Mit mondott? – kérdezte Bonnie.
- Szerintem azt, hogy itt hagy minket, és eddig is csak azért jött, hogy megmondja, milyen rondák vagyunk! És a Robert lehet, hogy nem is a neve, hanem egy káromkodás!
- És mi van, ha csak annyit kérdezett, hogy hol a mosdó? – vetette fel Jess.
- Mondasz valamit! – helyeselt Suzy. – Látjátok az arcát, tisztára szorong…
- De lehet, hogy csak a nevünket kérdezte! – vetette ellen Natalye.
- Nem kell bepánikolni – mosolyodott el Emily –, csak azt mondta, hogy Robertnek hívják, és szimpatikusak vagytok neki…
Mire azonban a lányok válaszolhattak volna a fiúnak, az már eltűnt a színről, hiszen kinek van türelme hét ilyen lányra várakozni? Épp mikor panaszkodni kezdtek volna, lépések zaját hallották meg. Mindenki elcsendesült, és megnyugodva várta, hogy a pilóta kieressze őket a szabadba. Mikor azonban az ajtó kitárult, nem a repülő vezére lépett be rajta…
Egy sötét alak, aki csuklyát hordott, valamilyen hosszú faágat tartott a kezében, és mögötte füst áradt be a gépbe, további csuklyás alakokkal egyetemben. Az utasok nagy része nem tudta elképzelni, hogy mi ez az egész, ám, nem csak muglikkal volt megtöltve az a szárnyaló masina…
- Voldemort… - hangzott Mr. White hangja, és ő is pálcát ragadott, mint ahogyan minden varázsló és boszorkány társa. Mielőtt a gyerekek észbe kaptak volna, már az egész bandának hűlt helye volt már csak a láthatáron. A muglik nem értették, miről van szó, de nem is érdekelte őket különösebben. Az egész olyan volt, mintha csak egy percig tartana, és mégsem. A lányok szemében még sokáig ott motoszkált az a kép, amit nem rég láttak, és ami olyan hirtelen eltűnt a látószervük elől.
***
A nyár egyhangúan folytatódott, a lányoknak tanulniuk kellett a nyelvet, ha azt akarták, hogy megértsék őket az iskolában, és a valóéletben. Mindenkinek nagyon elege volt az állandó tanulásból, nem szerettek könyveket bújni, és igeidőket tanulni, mégis kötelező volt a számukra. Nem volt tanár, aki hajtotta volna őket, inkább a szüleik beszélték meg a tanmenetet. Nyár végére el kellett olvasniuk egy-egy kétszáz oldalas könyvet, és megírni a tartalmukat angolul, majd egy fejezetet lefordítani magyarra. Emellett volt rendes tankönyvük is, amit be kellett fejezniük augusztus 31. napjának 24. órájáig. Nem volt könnyű, de legalább az iskolai tananyaggal előrébb voltak, mint a többi diák. Beszéltek is, hiszen, ha nem gyakorolják a nyelvet, akkor nem volt semmi haszna a tanulásnak…
Azonban volt egy kedvenc elfoglaltságuk, amelyet a szabadidejükben űztek… Dorothy házával szemben egy új épületen dolgozó olasz munkáscsoport foglalt helyet. Igazán helyesnek találták ezeket a fiatal férfiakat, és előszeretettel bámulták is őket a már említett leányzó erkélyéből. Most is éppen ezt a foglalatosságot űzték, ez volt az utolsó délutánjuk idehaza, és szerettek volna valami különlegeset mondani a mutogatós barátaiknak. Úgy bizony, a lányok és az építészek előszeretettel mutogattak egymásnak, ha már nem volt közös verbális kommunikációs eszközük.
- Nézd! Az ott minket néz! – mutatott Natalye a kedvenc kőművesükre.
- Lye! Kérdezzük már meg, mi a neve! – kérlelte Dorothy barátnőjét.
- Ne vicceljetek! Őt Fabriziónak hívják! – jelentette ki Bonnie.
- Ivano.
- Maurizio!
- Paolo!
- Marco!
- Koko Jambo!
A dupla-trió minden tagja más nevet akart, és így az lett az egésznek a vége, hogy olyan hangosan kiabáltak különböző olasz neveket, amilyen hangosan csak tudtak. Ekkor Emily így szólt a kiabáló hölgyek csoportjának.
- Nyugi már! A neve Fabrizio Ivano Maurizio Paolo Marco Koko Jambo Ascogliaga!
Erre mindannyian nevetésben törtek ki. Mikor aztán a fenn megnevezett férfiú rájuk nézett, kacsintott egyet, és két mutatóujját kinyújtotta, majd egymást megkerülve forgatta azokat.
- Ez most mit jelent? – kérdezték mind a heten.
- Kérdezd meg, hogy mit akar! – noszogatták mind Dorothy-t, aki végül rákérdezett angolul.
- Mit akarsz tőlünk?
- Beszélgetni akarok veled! – hangzott az utca túloldaláról, mire a lányok összenéztek, és sikítva beszaladtak a házba.
Mivel másnap korán kellett kelniük mindenki gyorsan befejezte a pakolást, és ágyba bújt. Álmaikban mindannyian egy bizonyos képzeletbeli fekete herceggel lovagoltak, sötét kutyán, persze jót nevettek a helyzeten, még tudat alatt is.
***
Másnap már a peronon búcsúzkodtak a szüleiktől, akik nem karták őket még a kilenc és háromnegyedik vágányra is bekísérni őket, mert nem tartották jó ötletnek elkényeztetni a lányokat. Mikor az idősebb nemzedék letisztult a színről, a hét lány egy kicsit megszeppenve állt a fal előtt.
- Mi lesz, ha nem szeretnek majd minket? – kérdezte Ruby.
- És ha egyenesen kiutálnak? – folytatta Jess.
- Ha szívatni fognak? – aggódott Dorothy.
- És ha ellopják az alsóneműnket, és zászlónak használják? – aggályoskodott Bonnie.
- Ha nem fogadnak majd be minket? – kérdezte Suzy.
- Én oda nem megyek be! – összegezte az egészet Emily.
- Önbizalom hiányosokkal vagyok körülvéve, egyedül én vagyok egoista! – forgatta a szemeit Natalye és magabiztosan előrelépett, majd elindult a fal felé. Mikor mind átértek, szintén Lye bizonyult a legbátrabbnak, és ő indult meg elsőnek. Azonban néhány lépés után földön kötött ki. Meg is volt rá az oka, ugyanis egy fiú rohant belé, akinek kócos fekete haja és izmos testalkata volt. Az illetlen elefánt a porcelánboltban nyomban megfordult, és kezet nyújtott a földön elterült leánynak.
- Bocsánat, az anyám elől menekültem… Hadd segítsek! – Miután felhúzta őt a földről, ismét megszólalt. – Bizonyára újak vagytok itt, még nem láttalak titeket…
- Igen, ez lesz az első évünk, ötödévesek leszünk. – avatta be Suzy.
- Akkor évfolyamtársak leszünk. Üdvözöllek benneteket, a nevem Sirius Black!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
