|
Negyedik fejezet ¤ Balesetek
Cassandra 2008.06.09. 18:46
Szerintem ez nem lett túl jó... csak átkötő fejezet. Azért kapok kritikát? Léccccciiiiiiiiiiiiiiii *bociszemeeek*
Szombat reggel volt, és Ellával a prefektusi fürdőben ücsörögtünk.
– Kedves volt Lilytől, hogy elárulta a jelszót – mondtam.
– Igen – válaszolt elmerengve, miközben még egy adag habot húzott maga elé. – Kár, hogy nem ismerhetitek meg egymást.
Nem feleltem.
– Örülsz, hogy vége van a vizsgáknak? – váltottam témát.
– Persze. Most már nem kell minden nap a könyvtárba mennem.
– Anyáéknak mondtad már, hogyan sikerült?
– Aha, megírtam.
– Válaszoltak már?
– Még nem. De tuti nem fognak örülni, hogy mágiatöriből csak elfogadhatót kaptam. Mondjuk, nem érdekel túlzottan.
– Mi a baj? – Láttam rajta, hogy nyomasztja valami. Az utóbbi napokban nem csacsogott össze-vissza. Rám nézett, nem kellett kimondania, tudtam.
– Sirius, igaz?
– Ühüm – bólintott.
– Nem beszéltetek azóta?
– Mármint mióta?
– Azóta, hogy elkísért a könyvtárba, és összebalhézott Jamesszel.
– Hát… nem nagyon. Aj, Sandy, ez olyan rossz.
– Mi? Hogy fontosabb neki James, mint te? – néztem rá kérdőn.
– Igen – válaszolt elszontyolodva. Mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát. Bár nem tudom, kiskorában ő milyen volt.
– Gondolj bele, ha a helyében lennél: őt választanád vagy engem?
Elkerekedett szemekkel bámult rám. Sokáig gondolkozott, de megvártam, amíg kinyögte:
– Téged – ismerte be nagyot sóhajtva.
– Na, látod, fel a fejjel! Majd meglátjuk, mi lesz, ha lenyugszanak. Látod, Lily pont ezért mondta, hogy…
– Ne kezd el!
– Jó. De akkor is van még annyi más pasi, aki…
– De nekem nem kell más!
– Hogy tudsz te ilyen rövid idő alatt ennyire belezúgni valakibe? – rosszallóan csóváltam a fejem.
– Hogy is van Remus? – kérdezte vigyorogva.
Épp valami frappáns visszavágáson gondolkoztam, mikor valaki benyitott. Kipattantam az óriási kádból, és macskává változtam. Nagyon rossz előérzetem lett hirtelen.
– Te meg mit keresel itt? Nem is vagy prefektus! – kiabálta a mardekáros.
– Lily beengedett – mondta megszeppenve Ella.
– Igen? Tíz pont a Griffendéltől, és tüntesd el innen a rühes macskád!
Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte fel sem fogtam. A lány akkorát rúgott belém, hogy berepültem a kád közepébe. Hallottam, ahogy reccsen valami, aztán csobbanás. Fájdalmat, iszonyú szúrást éreztem az oldalamban. Levegő után kapkodtam, de csak a vizet nyeltem be. Tompán, messziről hallottam, amint Ella felsikoltott, és éreztem a kezeket, amint kiemeltek. Végre kaptam levegőt. Köhögtem, azt hiszem, bár nem tudom, macskaként ez lehetséges-e.
– Sandy! Sandy! Jól vagy?! Nyisd ki a szemed! – sikoltozta Ella.
A háttérben támadóm röhögését hallottam. Innentől nem sok mindenre emlékszem. Léptek zaját hallottam, valaki csupasz lábakkal futott. Kinyitottam a szemem. Forgott a világ, gyorsan becsuktam. Ajtónyikorgás, és ismét Ella kétségbeesett hangja. Sírt. Beszélt valakihez, engem pedig újabb fájdalomhullám öntött el. Valaki nyomkodott. Köszönöm szépen, rohadt jól esett. Azt hiszem, ezen a ponton elájultam.
Mikor magamhoz tértem, azt hittem, hogy egy kórházban vagyok. Csak egy pillanatra nyitottam ki a szemem, de rögtön elvakított a fény. Aztán beugrott: hát persze, a gyengélkedőn vagyok. Fel akartam ülni, de csak egy igen fájdalmas nyögésre futotta.
– Sandra? – hallottam Ella reményteli hangját.
Megint megpróbáltam kinyitni a szemem. Láttam, ahogy felpattan a szemben lévő ágytól, ahol páran ültek vagy álltak valaki felett. Leguggolt az ágyam mellé, és vidáman a szemembe nézett, de amint a tekintetünk összekapcsolódott, ijedtség és aggodalom ütközött ki rajta. Fáradtan rápislogtam, nem bírtam ébren maradni.
– Sandy, Sandykém, nyisd ki a szemed – mondta. Megint sírt. – Nagyon szeretlek, hallod? – Gyengéden simogatta a fejemet. Jólesett, hogy így törődött velem. – Madame Pomfrey! – kiáltotta. – Felébredt – újságolta izgatottan.
– Hadd lássam. Szervusz, kiscica – köszönt nekem, mikor erőt vettem magamon, és rá néztem.
A javasasszony óvatosan felemelt, ám akaratlanul is fájdalmat okozott nekem. Sírtam. Aki hallott már macskát sírni, az tudja, milyen kínkeserves hangom lehetett. Önkéntelenül is felé kaptam karmaimmal, ám ez a mozdulat csak rontott amúgy sem túl fényes helyzetemen.
– Nyugi, cicus! – parancsolt rám Madame Pomfrey. – Eltört néhány bordája, de rendbe hozzuk – fordult Ellához.
Azzal távozott. Alig telt bele néhány másodpercbe, újra mellettünk termett valamilyen üveggel a kezében.
– Emelje fel a fejét – utasította Ellát. Ő így is tett, a javasasszony pedig valamilyen keserű folyadékot öntött le a torkomon. Küszködve ugyan, de lenyeltem. Megint elájultam.
Az éjszaka közepén rémálmom volt. Már megint ezek a rossz előéreztek, kezd nagyon elegem lenni belőlük. Arra ébredtem, hogy ásítok és nyújtózkodok egyet, de emberi alakban, nem macskaként. Halkan felkiáltottam:
– Basszus! – Már értem, miért volt rémálmom.
Felemeltem a fejem, hogy lássam, vajon ki láthatott meg, de a gyengélkedő üres volt, a velem szemben lévő ágy kivételével. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Megtapogattam a bordáimat, és örömmel konstatáltam, hogy csak egy picit fájtak már. Gyorsan visszaváltoztam. Fáztam egy kicsit, ezért összegömbölyödtem, mikor zajt hallottam. A másik beteg felült az ágyában, lassan kikászálódott, és mellém sétált. Ránéztem. Az idegen felém nyúlt egyik kezével, és ekkor felismertem: Remus volt az. Bepánikoltam. A szívem úgy kalapált, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Lebuktam! Magamban szinte már búcsút intettem eddigi védett életemnek, a családomnak, Ellának. De ekkor valaki felkapcsolta a villanyt.
– Mr. Lupin! – hallottam Madame Pomfrey meglepett hangját. – Ne nyúljon hozzá!
– De ez egy…
– Igen, ez egy macska. De most mars lefeküdni! – A javasasszony felém hajolt, én pedig kíváncsian felemeltem a fejem és nyávogtam egyet. – Jól van, cicus. Holnap mehetsz a gazdidhoz. – Azzal magunkra hagyott.
Másnap reggel Ella cirógatására ébredtem.
– Szia – akartam mondani, de csak egy nyávogásra futotta.
Ella hirtelen felkapta a fejét.
– Madame Pomfrey, köszönöm szépen, hogy meggyógyította.
– Ez a dolgom, kedvesem. Na most: sokat feküdjön, ne engedje, hogy össze-vissza mászkáljon, és ezután vigyázzon rá!
– Ígérem.
Ekkor kivágódott a gyengélkedő ajtaja, és belépett - vagy inkább berohant - rajta Sirius, James és Peter. Amint megrohamozták Remus ágyát, Madame Pomfrey rögtön ott termett.
– Mr. Lupin, maga is mehet.
– De Remus nagyon beteg – hápogott James.
– Aki járkál éjszaka, az nem beteg. Kifelé – utasította őket.
Amíg a fiúk talpra állították Remust, Ella óvatosan felemelte a párnát, amin feküdtem. Elindult az ajtó felé, de az zárva volt, és nem volt szabad keze, amivel kinyithatta volna.
– Segítsek? – szólalt meg egy hang a hátunk mögött. Ella megfordult. Sirius volt az.
– Légyszi – pislogott rá angyalian.
Sirius kinyitotta az ajtót, előreengedte Ellát, majd segített neki megfogni a párnát. Éreztem, ahogy a kezük összeér alattam. Egymásra néztek.
– Menjünk – indítványozta Ella mosolytól remegő ajkakkal.
Szótlanul rótták a folyosókat, néha-néha egymásra pillantva. Lassan haladtunk, így Remusék utolértek minket. Együtt közeledtünk a klubhelyiség felé, mikor egy ismerősbe botlottunk.
– Jó reggelt, Watson! Hol hagytad a törölköződ? – állta el az utunkat Piton.
Előszeretettel sértegette Ellát, s úgy tűnt, a mai nap sem kivétel.
– Miért, csak nem fürdeni készülsz, Pipogyusz? Rád férne! Olyan zsíros a hajad, hogy a holnapi vacsorát abban fogják megsütni – lépett elő James.
Piton erre pálcát rántott, s a Remust támogató Petert vette célba, ugyanis eredeti célpontját elveszítette, mivel Ella bebújt Sirius háta mögé. Szegény Petert olyan szerencsétlenül találta el a gáncsátok, hogy sikerült úgy padlót fognia, hogy betörte az orrát. A támasz nélkül maradt Remus pedig ráhuppant. Jaj, szegény Remus!
Ezután egy kisebb mészárlás következett. A feldühödött Peter egy sóbálvány átokkal ártalmatlanná tette Pitont. James és Sirius fölé hajoltak, és gonoszan összevigyorodtak. James szőke hajat, Sirius rózsaszín talárt varázsolt a mardekárosnak. Ella eközben Peterrel együtt felsegítette Remust. A fiú átkarolta Ella derekát, hogy meg tudjon állni, majd miután kinevették magukat, Ella megkérdezte:
– Mi történt a lábaddal, Remus?
– Elestem – válaszolt kurtán.
Dolguk végeztével a fiúk nevetve összecsapták tenyerüket, majd felénk fordultak. Sirius amint megpillantotta Ellát és Remust, szinte megdermedt. Szemével Remus kezét fixírozta.
– Szép munka volt – kacsintott Ella a fiúkra.
James büszkén kihúzta magát, Sirius köhintett egyet, közelebb lépett hozzánk, levette Remus kezét Elláról és átadta Jamesnek. Ella somolyogva pillantott a féltékeny Siriusra.
– Mégis mi a fene folyik itt? – kiáltott egy feldúlt hang.
Lily volt az. Az arca legalább olyan vörös volt, mint a haja. Helyre hozta a fiúk csodálatos művét, majd miután Piton morogva távozott, a klubhelyiségig kiabált velünk.
Az egész vasárnap unatkozással telt. Lily és Ella házit írtak, Mary Sue sem volt a szobánkban. Hihetetlen, hogy ezek hogy össze vannak nőve, még vécére is együtt mennek! Mindegy. A lényeg, hogy volt időm gondolkozni. Először azon nevettem, milyen lehetett Ella, amint egy szál törölközőben rohangált. Aztán azon gondolkoztam, vajon mi történhetett Remusszal, és rendbe jön-e. Erről persze eszembe jutott minden: hogy meglátott, hogy lebuktam. Drága Merlin, segíts, hogy el tudjak bújni előle ezután! Ella megmentette az életemet, most nem én segítettem rajta, de veszélybe sodortam mindenkit. Hogy lehettem ilyen felelőtlen?
– Ezt nem hiszem el! – rontott be Lily, nyomában Ellával.
– Nyugodj meg.
– Nem, nem nyugszok meg! Hogy lehetett pont Potter az új prefektus? – Micsoda? Hm, ez izgi!
– Úgy, hogy Remus lesérült, és nem fog tud járni a közeljövőben.
– De miért pont Potter?
– Talán Sirius jobb lett volna?
– És Peter?
– Ugye most csak viccelsz? – nézett rá kérdőn Ella.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
