James Potter megmutatja...
III. fejezet - Ne legyél szomorú, kérlek!

Október közepe felé a folyosókat róttuk négyen (a híres Tekergők). Néha-néha leálltunk és röhögtünk egy-két dolgon (mint például Sirius fikacéroszos műsorán, ami abból állt, hogy a képeket kissé megijesztette effajta állatokkal), de mikor a hollóhátasok klubhelyiségét rejtő képet elhagytuk egy csapat hatodéves lány jött oda hozzánk.
- Hello fiúk – mondták mézesmázos hangon, azután összenevettek.
Az én drága Tapikámnak felcsillant a szeme, én viszont unottan szétnéztem a lányok között. Az első, amit megnéztem, hogy zöld szeműek e. Egy szőkésbarna hajú csajt szép zöld szemmel áldotta meg Isten, de mégsem csillogtak úgy, mint…mint… jah, hát persze… mint Evansnek. Most kapcsoltam, hogy olyat keresek, aki kiköpött EVANS! Most vettem észre, hogy valaki Sirius Black hangján a nevemet ordítja – közvetlen a fülembe… Ja, ez Sirius volt. Kinek is van olyan szép hangja, mint az én barátocskámnak?
- HAHÓ! Ágas! Itt Tapmancs! Tudod! A legjobb barátod! A Roxfort egyik folyosóján vagy, és épp csajozni fogsz…
- MI?! JA?! HOGY?! TESSÉK?! – ébredtem fel az álmodozásból, mire mindenki, aki közelünkben volt röhögő görcsöt kapott. – Jobb lesz, ha megyek aludni. Rám fér egy 24 órás alvás.
- Inkább egy bombázó férne rád, mint példáááuul… - mondta ördögien Sirius, és a lánytömegből kihúzta azt a csajt, akit az előbb térképeztem fel…
- Hello… – kezdte Sirius és várta, hogy a lány bemutatkozzon.
- Ana Thomson – válaszolta elbűvölően (Nem mintha nem lenne szép, vagy egyéb külsői probléma, csak nekem már van valakim…)
- Ő pedig itt… - kezdte Tapi (miközben rám mutatott), de a lány (azaz Ana, vagy hogy hívják) közbevágott:
- James Potter.
- Pontosan – ujjongott Peter, mintha felfedezett volna egy repülő óriást.
Ana karon fogott, és sétálásra invitált.
- Figyelj, csak öt percet adok kettőnknek, mivel sajog a fejem – mondtam neki, de a lelkesedése egyre csak nőtt. Már látom, hogy egy üres fejű liba, de nem akarom megbántani.
Jót beszélgettünk, és végül is aranyos lány, de elfelejtetni nem tudja velem Eeeevanst. Az említett most fordult be arra a folyosóra, ahol Ana a falnak támaszkodva állt, én pedig előtte pár centire. A távolság nem volt köztünk nagy, így félreérthető helyzetbe kerültünk.
Evans lassan elsétált mögöttem, Anát pedig jól végig mérte tetőtől talpig, és csak annyit kérdezett:
- Az új lotyód, Potter?! – Csak úgy áradt a féltékenység belőle.
Ana mintha robbant volna. Nekirohant Evansnek, és ellökte. Evans hanyatt esett, és felszisszent, mikor egy nagy csattanással földet ért. Egy pillanat sem telt el, felpattant, és elkezdte tépni Ana haját. Ana pedig lekevert neki egy pofont, és előrántotta a pálcáját.
- ELÉG LEGYEN! – ordítottam, mire a két nőstény mintha lefagyott volna.
Ekkor szétrebbentek, és kíváncsian rám szegezték zöld szemüket.
- Most mi bajotok van?! Evans, hagyd abba a féltékenységi jelenetet, Ana, te pedig ne kezdj ki egy prefektussal! – rivalltam rájuk, amitől majdnem elröhögtem magam.
De a hitelesség kedvéért folytattam:
- Evans, gyere velem! Ana, te meg menj vissza a klubhelyiségedbe, és értesítenélek: nem akarok veled randizni, és a közös jövőnkből sem lesz semmi.
Az utóbbi sértődötten elhúzott, Evans viszont összeszűkült szemmel figyelt engem. Ezután pedig a klubhelyiségünk felé vette az irányt, és el akart volna menni, de én elkaptam egyik kezét, hisz engem nem hagyhat csak úgy ott…. A másik kacsójával meg lekevert egyet… Eszem megáll…
- Most meg mi a franc bajod van?! – ordítottam neki.
- TE! – ordította vissza. Jól elvagyunk mi ketten.
- Örülj, hogy nem hagytam, hogy széttépjétek egymást! – dühöngtem, de azért halkabban, hisz egy lánnyal nem illik kiabálni. Főleg avval a lánnyal nem, akit meg akarok hódítani.
- Fúú, nem látod, hogy örülök?! Vigadok, és még táncolok is mellé, csak neked! – fintorgott.
- Ok, de a vetkőző show-dat a szobámban folytatjuk – elvigyorodtam, de a jobb kezemmel tapogattam a pofim, ami jól érezhetően rákvörös lehet. Ennek a csajnak mekkora ereje van… hmmm… James, csak semmi piszkos fantázia! Érdekes az, amint magammal vitatkozom, és Evans engem bámul meghökkentő arccal.

Evans fújt egyet, és észrevettük, hogy a Kövér Dáma előtt állunk. Udvariasan beengedtem magam előtt, és duzzogva besietett.

A klubhelyiségben majdnem mindenki ott volt. Szuper… Erre Evans megállt a lépcsőnél (persze már az összes griffendéles minket bambult - a torkukon akadt a szó is), és keményen megfordult:
- Potter, - mondta édesen, és már magamban örültem, hogy mit fog mondani ezután – DÖGÖLJ MEG! – hmkfff… bent megállt az idő, mindenki rám szegezte tekintetét, Evans pedig felrohant. Én pedig utána... Magammal még megbeszélem közben, hogy TISZTA HÜLYE VAGYOK!

Hallottam az ajtó nagy reccsenését, és az ajtó előtt vettem egy nagy levegőt, majd beléptem. Lassan kinyitottam az ajtót, és besuhantam. A lányok hálóterme dettó olyan, mint a fiúké, de mégis van benne valami… valami…nőiesség. Ezt jól megmagyaráztam magamnak. Tehát Evans a baldachinos ágyon zokogott (!!!) – soha nem láttam még, hogy az ordítozós prefektus, a mindenre eltökélt Evans sír… méghozzá miattam. Ez a tudat sokkolt, és azt hittem, ott helyben sírógörcs kap el, meg egy hisztirohamot is lecsapok... Érdekes látvány lett volna...
De ezek a nem mindennapi tulajdonságaim helyett letérdeltem az ágya mellé. Lassan megsimogattam fejét, ő pedig ijedten rám nézett.
- Miért jöttél utánam?! – szipogta, közben pedig letörölte könnyeit.
- Tudod, a tánc… na jó, csak vicceltem. Azért, mert utálom, ha szomorú vagy, és ha nem mosolyogsz…
Erre szája széle kissé felgörbült, és csillogó szemei köszönömöt súgtak. Bár nem mondta, tudtam, hogy hálás nekem. Miért? Nos, ezt egyáltalán nem értem…
- Nem szabadna itt lenned – mondta a csendet megtörve, de örültem, hogy csak néztük egymást, hisz mindent megértettem zöld szemei segítségével.
- Igen, tudom. Legyél vidám mindig, és soha ne sírjál. Ha magadra nem is gondolsz, jusson eszedbe az, hogy én szomorú voltam, vagyok és leszek is… - azzal egy puszit nyomtam ajkára, és szó nélkül megcéloztam a szobámat (azaz szobánkat). Éreztem magamon Evans meghökkent pillantását, de nem fordultam meg, nem mentem vissza… De magamnak beismerem, hogy legszívesebben átöleltem volna, és csak csókoltam volna, el sem engedve…